Tartozom egy vallomással: egyáltalán nem vagyok fesztiváledzett. Vonatkozó (ellen)érzéseim legpontosabb ábrázolása Andersennél keresendő – az örök agglegénység sanyarú jövőképét sirató királyfi ajtaján egy viharos éjjelen kopogtat egy fiatal lány, nem is akárhogy: „hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!”
A ravasz régenskirályné nem volt rest próbatételként egy apró borsószemet rejteni a derékaljba, amit a hívatlan vendég húsz pehelydunnán keresztül is megérzett a hátában, így a család nem firtatta tovább az anyakönyvi kivonat rejtelmeit, hiszen „csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes”. Bizonyára látens kékvérűségről árulkodik, hogy én is szívesebben sétálok öt kilométert oda-vissza Villánytól Nagyharsányig, semmint (horribile dictu) sátorban érjen a hajnal, a szárnyaslábú tudósító hermészi szintagmája így új értelmet nyert a bicikliúton poroszkálva istentelen órákon – és akkor a hőségriadóról még nem is dalolt a múzsa.
Mégis, ha az ember lánya ügyes-bajos dolgai miatt 2026-ban arra kényszerül, hogy a nyáron (is) színházzal bíbelődők Mekkáját és Medináját – a temesvári TESZT-et és a szegedi THEALTER-t – bűnbánóan kihagyja, a moirák elkerülhetetlenül az Ördögkatlan Fesztivál felé terelik, ahol, ha kitartóan képes talpon maradni, kis túlzással annyi előadást nézhet meg, amennyit akar. Hovatovább egy rosszul hangosított Bohemian Betyars-koncerten utólag levezetheti forrongó kritikusi indulatait a hírhedt sportpályán. Mondanom sem kell, visszautasíthatatlan ajánlat, így hát
Pásztor Máté kollégával és bajtárssal arra vállalkoztunk, hogy az impozáns felhozatalból összesen hat előadást fel is boncolunk
a nagyérdemű vigyázó szemei előtt. Alulírott, Borsószem-hercegkisasszony s.k. három választása következik.
Első intermezzo: a közlekedésről
Aki hozzám hasonlóan először adja a fejét öt nap szándékos szórakozásra ezen a környéken (meg úgy általában is), az megdöbbenve konstatálja, hogy az egymástól 5-10 kilométerre elhelyezkedő települések között a közlekedés primer módja – a dél-olaszországi attitűddel járó Katlanbuszt és a biciklizést leszámítva – a stoppolás. Tudjátok, az a dolog, ami a hetvenes években elindította az amerikai sorozatgyilkos-hullámot. Kis hazánkban ez kevésbé fenyeget, mint a benzinpénzt megúszni hivatott bájcsevegés intézménye, amely gyorsan szembesít azzal a nehezen feldolgozható igazsággal tulajdon gátlástalanságunkról, hogy gyakorlatilag bárkitől bármit képesek vagyunk mosolyogva – a harcedzettebbek: helyeselve – végighallgatni Beremendtől Kisharsányig. Piaci rés: autószínház (nagymonológ).
Három a magyar igazság, avagy a kaposvári triptichon
Az első alanyunk rögvest rendhagyó: a Fábián Péter rendezte Béke a negyedéves kaposvári színművész osztály fesztiválléptékkel mérve maratoni (sűrített változatban is háromórás) vizsgaelőadása. Megkockáztatom, hogy minden évadban ez a műfaj teszi leginkább próbára mind a körmönfont és tapasztalt kritikusokat, mind e sorok íróját, aki veleszületett lustasága és alkati türelmetlensége miatt régen megbékélt vele, hogy a Színikritikusok Díjának jelölőbizottsága számára megszabott kritériumokat (90 új előadás/évad/fő) alulról sem fogja súrolni soha életében. Mivel végzősökből nincs hiány, a méltányosság pedig megkívánja, hogy arányos figyelmet szenteljünk a kevésbé látható intézményekből érkezők debütálásának is, könnyű megriadni és visszavonulót fújni. Idén legutóbb Kepics Mihály (SZFE) szkénés vizsgarendezése, az Alkésztisz kapcsán merült fel bennem ez a dilemma: egyfelől ugyan
izgalmas és megvitatásra méltó pályakezdői gesztusnak találtam rányúlni a legnehezebben megrendezhető Euripidész-szövegre
– nem is sikerült maradéktalanul, bár kétségtelenül voltak igazán ügyes fogásai –, másfelől úgy éreztem, összehasonlító elemzés nélkül nem célravezető kiemelni egyetlen intézmény egyetlen vizsgadarabját. Nos, a kaposváriaknak nagyobb a szerencséjük, időrendben ugyanis mindenképp róluk kell szót ejtenem először: általuk kezdődött bizalmatlan ismerkedésem a nagyharsányi szoborpark amfiteátrumával.
A jelenlévők testi-lelki épségét figyelembe véve két felvonásosra redukált, ugyanakkor három részből álló előadás – amelynek mindhárom szakasza teljesen más színházi nyelvet, gesztusrendszert, hagyományt és nem mellesleg szövegkorpuszt mozgat – átfogó témája (a leírás szerint) a béke. Mint minden épeszű ember, aki nem élt egy komfortos szikla alatt a kampányidőszakban, finoman szólva én is fáztam ettől a didaktikusnak tetsző koncepciótól, de megnyugtatom a hozzám hasonló fanyalgókat: nincsen erőltetett tanulságsulykolás,
a vezérmotívum nem válik terheltté, sőt nem is igazán ad hírt magáról a rendkívül széttartó felvonások kötőanyagaként.
A cím három önálló, egymáshoz legfeljebb lazán kapcsolódó előadást jelöl – a forrásszövegeket mindhárom esetben a rendező, Fábián Péter (társ)jegyzi –, kissé slendrián összefércelésüket pedig nem indokolja más, mint a kaposvári színészhallgatók tehetségének minél sokrétűbb, műfajokon átívelő megcsillogtatása – amit persze nem kell és nem is tudok kárhoztatni, de mondassék ki: félszeg megoldás. Lássuk tehát őket egyenként!
A címadó Béke (Fábián Péter, Benkó Bence) betlehemes játék posztmodern csavarral: a pásztorok, miután a jászolban fekvő Krisztus elé járultak, arra térnek haza feleségeikhez, hogy távollétükben Heródes király lemészároltatott minden elsőszülöttet, köztük saját fiaikat is. A háromból kettő, Sáma (Szanka Levente) és Médán (Duró Áron) kétségbeesésében azonnal megtagadja a Megváltóba vetett hitét, majd partizán felkelést szervez a – nevezzük így – rendőrállam ellen. Nemuél (Szegedi Áron) azonban nem hajlandó csatlakozni hozzájuk, Jóbként ragaszkodva a meggyőződéséhez, hogy amit az Úr ad, azt el is veheti.
Ugyan az ötletet izgalmasnak találtam, a kivitelezés és a szövegkönyv is bőven hagyott kívánnivalót maga után.
Talán kissé döcögős szépirodalmi párhuzamot vonva, hasonló sikerületlenséget azonosítottam be az újszövetségi történet ambiciózus aktualizálási kísérletében, mint Halász Rita Betonba hímezve és Schein Gábor Egy kutya evangéliuma című friss regényeiben. Jelesül azt, hogy a forrásszöveg eleve meglévő kortalan jelentéstartalma csak nagy nehézségek árán képes érvényre jutni a szemfüles kiszólások és (túl)magyarázó gesztusok rengetegében.
A Kenyértörés címet viselő, kissé mostohán – mondjuk úgy, középső gyerekként – kezelt etapot tartottam a legizgalmasabbnak, amelyben a görög-perzsa háborúnak egzisztenciálisan kiszolgáltatott polisz nagy múltú pékcsaládjának politikai manőverezését követhetjük végig a gabonabeszerzés ösvényein. Kifejezetten utálom a nézők izzadtságszagú bevonására tett interaktív kísérleteket, így üdítő volt részt venni egy olyan közönségszavazásban az árulással megvádolt Demetria (Rózsa Gabriella) sorsáról, ami mintegy magától értetődően következett az addig látottakból. Ráadásul a szünetben élénk diskurzust is keltett az Amfiteátrum szikláin fészkelődő társaságban az a körülmény, hogy mindannyian lopva meglestük, mire szavazott a másik. Bevallom, engem itt is untatott az az erőteljesen inszinuált politikai állítás, miszerint
a nagypolitikának kiszolgáltatott kisember cselekedetei csak egy fejadag jóemberkedéssel fűszerezve ítélhetőek meg,
összességében mégis meggyőzött mind a rendezés, mind a hallgatók (Cselóczki Boglárka, Szirony Kornél és Gulyás Ádám) összehangolt játéka.
A hosszúra nyújtott – az egész második felvonást felölelő – Felhőkakukkvárról már ambivalensebb érzésekkel távoztam. Itt ugyanis egy sor Arisztophanész-átirattal lett elbűvölve a nagyérdemű (köztük persze a Lüszisztratéval; de a kérdés megnyitása, hogy ugyan miért választaná ezt bárki vizsgadarabként, túlnyúlik jelen írás határain). A lassan kifogyó víztartalék és a kényelmetlen ülőhelyek által megrövidített türelem ellenére persze jól szórakoztam
– álljon elém, aki képes kinyitni Arany János szemérmes (félre)fordításait, és nem gurul azonnal a röhögéstől –,
a játszók pedig abszolút kitettek magukért. Hiányérzetem inkább a rendezői intenció felől támadt, amely apokaliptikus megérzést jócskán megerősítette a tapsrendet félbeszakító ún. transzgresszív gesztus, amellyel Fábián saját kezűleg nekilátott, hogy felszámolja a színpadteret a látványosan maradni kívánó hallgatók körül, hiszen bizonyára sosem láttunk még ilyet (csak a fesztiválon a későbbiekben legalább háromszor). A madarak felhasználása záróakkordként – az osztály tagjaihoz madárfajokat rendelve, amikor levonulnak a színpadról – ugyanakkor ügyes megoldás, ezt előzékenyen megadom.
19. Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány, 2026. augusztus 4-8.
Fotók: Szabó Gergely, ordogkatlan.hu
